Virtuális pánikterápia

Nem, nem, egyáltalán nem küldünk semmilyen energiát! Nem kell a kezünket sem a képernyőre tapasztani, sem kinyitni a csakránkat vagy auránkat. Ilyen módszereket nem alkalmaznak az Aaron Beck Intézet munkatársai. Pszichoterápiás kezelésük csupán annyiban virtuális, hogy nincs egy adott helyhez, rideg rendelőhöz kötve - és egyáltalán nem kell díványra feküdnie annak, aki szorongásaitól, félelmétől szeretne megszabadulni. A virtuális kezelés bárhol megtörténhet, leginkább persze a páciens által már feltérképezett problémás helyszíneken. A terapeuta helybe megy. Házhoz is, ha kell. Leghasznosabbak a terepgyakorlatok: álldigálni egy buszmegállóban, sétálni egy híd felé, sarokba ülni egy étteremben. Ami azelőtt halálos fenyegetésnek tűnt, az egy tapasztalt szakember társaságában megszelídülhet. A beérkező busz nem kelt pánikor, a híd felé közeledve elfelejtünk rettegni az összeomlás lehetőségétől, és az is kiderülhet, hogy a bejárattól nagyon messze, ráadásul az ajtónak háttal ülve sem ér minket bántódás a belvárosi étteremben. Aztán pedig irány a Műcsarnok vagy a Szépművészeti, az OSZK vagy egy új könyvesbolt, lehet kiállítás, koncert, könyvbemutató, előadásra kerülhet akár A három narancs szerelmese vagy szóba jöhet némi színpadi thriller (pszichodráma, hihi) - nincs már rettegés és elmarad a balítélet.

A kognitív viselkedésterápia

A pszichoterápiás eljárások fejlődéstörténetében a pszichoanalízis részéleges lecsengése után alakult az az új áramlat, amely nem a kiismerhetetlen és feltárhatatlan tudatalattira, hanem ellenkezőleg, az emberi gondolkodás és érzelemvilág megismerhető jelenségeire alapozza kutatási eredményeit. Az emberi viselkedés kognitív megközelítésének az alapjait Aaron T. Beck fogalmazta meg az 1960-as években, egyszersmind ebben a megközelítésben látva a viselkedési zavarok gyógyításának a lehetőségét.

A kognitív pszichoterápia elméletéről szóló gondolatai szerint

a szorongásos betegségek kórképénél „nem az érzelmi zavar, nem a szorongás az elsődleges probléma, hanem azok a kognitív tartalmak (gondolatok, hiedelmek, emlékek, fantáziák), amelyek a szorongást indukálják”.

A kognitív szemléletre és az az emberi viselkedés klinikai tanulmányozására alapozva kerültek kidolgozásra azok a speciális technikák, amelyek megalapozták és egy azóta érvényességét és eredményességét igazolt új gyógymód, a kognitív viselkedésterápia kialakulását.

A kognitív módszereket alkalmazó pszichoterapeuták leginkább abban igyekeznek segíteni pácienseiknek, hogy felismerjék és megváltoztassák már rögzült hibás gondolkodási folyamataikat, azokat a torzult képzettársításaikat, amelyek mögött nincs reális összefüggés. Az első lépésben azoknak a gyakran visszatérő negatív automatikus gondolatoknak a felismerése zajlik közös munkával, melyek a legkülönbözőbb szituációkban megjelennek, és minduntalan negatív érzelmeket eredményeznek a téves társítások, gondolati és érzelmi összekapcsolódások miatt. Lényegében ezeket kell szétválasztani, az ok és az okozat között hamisan feltételezett kauzalitást kell felszámolni, lévén az a zavarokkal küzdő egyénnél az információfeldolgozásban keletkezett hiba, amely kognitív torzításokban nyilvánul meg. A terápia célja a torzított gondolatoknak, illetve az ezek mögött álló éves vélekedéseknek a felismerése és megváltoztatása, végső soron felszámolása.

Kognitív pszichológia és az elsüllyedt hajó

Miután az ausztrál hatóságok hiába kutattak a II. világháborúban elpusztult hajó roncsai után, színre léptek a pszichológusok... Azt hinnénk, egy abszurd pszichodráma kezdődik így. De nem!

Az 1990-es esztendőkben Kim Kirsner, a kognitív pszichológia ismert kutatója a Nyugat-Ausztráliai Egyetemen valóban egy 1941-ben elsüllyesztett hajó, a Sydney nyomába eredt. Később csatlakozott hozzá kollégája, John Dunn is. A németek visszaemlékezéseit elemezve ütköztek abba a problémába, hogy vajon a visszaemlékezők - a túlélő német tengerészek - vajon igazat mondanak-e.

Barlett kísérlete és elmélete

A két tudós az analízisek végzése közben visszanyúlt  Frederick Bartlettnek az 1930-as években végzett ismert kísérleteihez, amelyek az emlékezet változását vizsgálták. A kutató ma már tananyagnak számító kísérleteiben pácienseinek egy indiánmesét mondott el. Ezt követően  azt vizsgálta, hogy a kísérlet alanyai hogyan idézik fel a történetet napokkal, hetekkel és egy hónappal később. A páciensek eleinte általában megfelelő mértékben emlékeztek a történet lényegére, de később kiegészítették, megváltoztatták a mesét; előfordult, hogy ellenkezőjükre fordították az abban elmondottakat.

Bartlett elméletet állított fel, mely szerint az emberek mentális sémákba rendezik a szerzett információkat; a séma rendszerezi és magába foglalja az egyén világról alkotott tudását. Amennyiben az új információ nem illeszkedik ebbe a már kialakult és megcsontosodott sémába, akkor torzítás történik részükről, amelynek során a személyek változtatnak, kihagynak vagy betoldanak egyes elemeket a történetbe, mégpedig olyanokat, amelyek a kultúrájukkal és tapasztalataikkal összhangban állnak - és ezzel a visszamondott történetet egyszersmind beleillesztik abba a mentális keretbe, amelyből eredetileg kilógott.

Az elmélet aktualizálása a tengerészek vallomásaira nézve

A két ausztrál pszichológus összevetette a hatvan esztendővel korábbi kísérlet alanyainak visszaemlékezését a túlélő német tengerészek általuk vizsgált vallomásaival. Statisztikát és grafikont készített a bartletti kísérlettel kapcsolatos emlékek változásairól és a német tengerészek verzióinak eltéréseiről. A két grafikon hasonlósága azt bizonyította, a németek nem hazudtak, csak eltérően emlékeztek a történtekre, mivel hozzáidomították az eseményeket saját mentális sémájukhoz.

A két pszichológus a vallomásokat elemezte és összeegyeztette az Indiai-óceán térképével, ezután megjelöltek egy lehetséges pontot, ahol szerintük a Dydneyt 1941-ben a németek elsüllyesztették.

Kincs, ami van

4 esztendő múltán David Mearns hivatásos kincsvadász saját technikájával és metódusával megtalálta és azonosította a Sydney maradványait. A kognitív pszichológia két jelese soha korábban nem alkalmazott módon és területen hasznosította tudását.

Mit olvasna ki egy lélekbúbár?

Tágas és világos második lakásunkat nagyon szerettem, emlékezik hősöm. Bár eleinte húgommal alig tudtuk megszokni, hogy már nem olajfestékszagú egyetlen szobánkban alszunk valamennyien, nem ott, ahol a papa napközben aktokat festett nagy elszántsággal, hanem egy-egy külön szobát  kaptunk, mint ahogy apánknak is igazi műterme lett. Annyit vakoskodott régi hálószobánkban, hogy itt nem tudott betelni a világossággal, új ablakokat vágatott a tetőn, tejüveget tétetett beléjük, akárcsak az ajtóba; tobzódott a ragyogásban. Egyszer meglestem, amint csak áll a szoba közepén leeresztett karral, fejét felveti, hunyorogva néz a fénybe. Nem csukja be a szemét, akarja, hogy vakítsa a nagy fehérség. Aztán felfigyel a neszezésre, vagy nem is, talán a megváltozott fényviszonyokból érzékeli, azokból tudja, hogy résnyire tártam az ajtót, felém néz összecsippentett szemével, de nem lát, nem láthat engem, később kipróbáltam, leutánoztam különös szertartását, amikor nem volt odahaza, belopóztam műtermébe, én is belenéztem az égető világosságba, utána szinte megvakultam, csak foltok villództak a szemem előtt, különös alakú foltok; felismertem őket, semmi kétség: ezeket festette apám újabban, ezek fényeskednek friss vásznain; most, hogy felém fordul, most is ezek úsznak szeme előtt, aztán visszanyeri a látását, te vagy az, kisfiam?, nem szereti, ha zavarják munka közben, de hét miféle munka az, belenézni a fénybe, gondolom, várom, hogy kiküldjön, de váratlanul behív, felültet a pódiumra, megrémülök, hogy engem is le akar festeni, menekülnék, de csak a fényképezőgépét veszi elő, kattint egyet, aztán megengedi, hogy én is belenézzek a kukucskálóba.
    Máskor, ha hívatlanul benyitok hozzá, inkább csak rám reccsen, ajtót!, s én gyorsan visszahúzódom. Pedig nem zavarnám, gondolom, csak ülnék és nézném, ahogy fest. De ő pont ezt nem akarja. A húgom iskolában, én a délutáni váltásban tanulok, anyánk a piacon, ketten vagyunk otthon az apámmal, és én unatkozom. A leckém régen készen, barátaim nemigen vannak, az utcabeli fiúkat alig ismerem, nyelvüket rosszul beszélem, hadarásukból alig fogok fel valamit, vad játékaikat gyűlölöm. Mehetnék biciklizni, de nem szívesen cipelem le a harmadikról a bringát; pláne vissza.
    Egy ilyen délelőttön egyszer váratlanul remek ötletem támad. Benyitok a műterembe, és mielőtt apám kinyithatná a száját, illedelmes, de határozott hangon beszólok az ajtóból: én is festeni szeretnék. Apám kezében megáll az ecset.
    Ma sem tudom eldönteni, töpreng a hősöm, örült-e apám a bejelentésemnek. Meglehet, évek óta várt rá, talán azóta, hogy kisebb koromban megmakacsoltam magam, és ellenálltam tanítgatásának. De valószínűbbnek látszott, rég lemondott arról, művészt neveljen belőlem, és most csak bosszantottam azzal, hogy megzavarom munkájában. Nagyon lassan letette a pemzlit, megtörölte a kezét. Amikor megláttam, hogy az akvarellkészletet veszi elő, kétségbeesetten kezdtem tiltakozni. Olajjal akarok. Vászonra. Úgy, mint te. Megcsóválta a fejét. Nem lesz az úgy jó, mondta, hosszú annak a sora, fiam, míg idáig juthat az ember. De én hajthatatlan voltam. Mígnem végül elővett egy kisebb méretű, vakkeretre feszített vásznat. Leültetett a kanapéra, ölembe tette, odahúzta az asztalt, azzal kitámasztotta. Alapozd le, mondta szárazon és szakszerűen. Milyen színnel?, kérdeztem kissé megszeppenve. Hát te akarsz festeni!, volt kurta válasza.
    Nekem meg eszembe jutottak korábbi kínlódásaim az akvarellel, amikor még mindenáron meg akart tanítani az ecsetkezelésre. Állt a hátam mögött, ha valamit elrontottam, rám ripakodott, szinte dörrent a fülemben a hangja, én meg reszketve próbáltam elvárásainak megfelelni. Azok a régi vázlatok, ha meglennének, nemcsak tehetségtelenségemnek lennének hű bizonyítékai, a könnyek pöttyözte festékfoltokból egy jó lélekbúvár bizonyosan kiolvasná, hogy akkor már gyűlöltem apámat, noha azt hittem, csupán félek tőle.
    Most is inkább belátom, újra győzött, újra rám bizonyította a tehetségtelenségemet, ugyan miért akarna festeni az, aki még azt sem tudja eldönteni, milyen színnel alapozza le a vásznat. Felállok, kitántorgok apám fényes szentélyéből. Az ajtóból még hallom, amint a sarokba hajítja a vakkeretes vásznat.

Játékterápia - asszociációs játék

Az utóbbi időben igen eredményesen működő ungvári csoportunk keretében külön játékterápiás részleg nyílt. A pszichodráma csoport tagjai asszociációs feladványokat fejtenek meg, ehhez szükség esetén segítséget is kapnak. A fejtörők sajátos képzettársításokat igényelnek, ezek maximálisan alkalmasak arra, hogy a pszichében rejtett összefüggéseket oldjanak fel a gátlás alól. Példának okáért idézzük az egyik feladványt:

Mely műcímre asszociálhatunk az alábbi szavakból?

DÓZSA
KORONA
HOLTAK

A megfejtés egy mű 4 szóból álló címe, ezek egyike névelő. A további háromra az itt megadottak sorrendjében következtethetünk.

 A képzettársításoknak nem feltétlenül kell közvetlen tartalmi összefüggésekre alapozódniuk.

A megfejtés:

A felkelő nap háza

Az asszociáció menete:

DÓZSA >> FELKELŐ
KORONA >> napkorona >> NAP
HOLTAK >>  holtak háza >> HÁZA

Részletesebb magyarázat: Dózsa György nyilvánvalóan a legismertebb magyar felkelő, a nap és a korona összefüggése is egyértelmű. A holtak háza több asszociációban is felmerülhetett, az irodalmiak közül kínálja magát Dosztojevszkij (Feljegyzések a holtak házából) és Joyce is: a Dublini emberek c. kötet egyik novellája A holtak, amely egy konkrét dublini házban játszódik. A Usher’s Island 15. szám alatti épület A holtak háza néven lett turisztikai nevezetesség; a James Joyce híd vezet hozzá.

Dr. Kállay O. Béla pszichiáter szerint egy-egy hasonló feladvány megfejtése felszabadító erővel hathat a peciensekre. A játékterápia eredményességét mutatja, hogy az egyik játékos a megfejtés örömét követően megtanult gitározni. Klinikailag még nem igazolt állítások szerint a játékos asszociációknak zsírégető és koleszterincsökkentős hatásuk is van, továbbá pedig fejlesztik a Tao és Seo Arvisurát Ungváron.

Az Ungvári csoport

Pszichodráma-blogunk nemrégiben egy roppant izgalmas csoportfoglalkozáson vett részt Ungváron (Kárpátalja Ukrajna). A terápiát kiváló ukrajnai kollégánk, Dr. Kállay O. Béla vezette egy kiscsoport számára, amelynek tagjaival már harmadik éve foglalkozik. Az alkalomnak az ungvári Archipenko-terem adott helyet, ahol is pszichiáter kollégánk egy ugyancsak helyi, kárpátaljai író, bizonyos Balla D. Károly irodalmi művét használta fel terápiás célokra.

A pszichodráma-csoport tagjainak előre kiosztották a rövid párbeszédet és tudták, hogy kettejüknek majd el kell játszaniuk a minidrámát. A terápiás foglalkozásról a jelen lévő szerző maga készített beszámolót, alább ezt is idézzük.


- Kérlek, ne kapcsold le a lámpát!
- Lekapcsolom, te már nagyfiú vagy.
- De tudod, hogy félek.
- Nincs mitől.
- De én félek.
- Mitől?
- A sötéttől.
- A sötét még nem bántott senkit.
- Akkor maradj velem. Ha itt vagy, nem félek.
- Nem maradhatok. Dolgom van. Különben is nagyfiú…
- De én félek egyedül a sötétben.
- Nem leszel egyedül, tessék, ideteszem neked a Brumit. Ő majd vigyáz rád.
- Benne nem bízhatok, amióta megerőszakoltam.

A szöveg kiosztása. Hosszú csend. Már mindenki legalább kétszer végigolvashatta a 13 rövid sort, de továbbra is úgy tesznek, mintha még olvasnák a szöveget. Nehezen indul a beszélgetés, alig oldódnak a nyelvek.

A lassan akár összeszokottnak is mondható pszichodráma-csoport (már-már szokásos) kezdeti értetlenkedése és idegenkedése akkor hagyott alább, amikor a terapeuta egy hatalmas plüss macit vett elő a paraván mögül; a brumi nyakában tábla lógott, ezzel a felirattal: DE HÁT ÉN IS AKARTAM!

A játékos fordulat után a csoport tagjai egyáltalán nem idegenkedtek a szexuális jeleneteket imitáló játéktól, a férfiak sorra ráfeküdtek a plüss állatra, a nők incselkedve húzták magukra, kalimpáltak a lábukkal a levegőben.

Ezután már a szöveggel szemben sem tanúsítottak ellenállást. Mindenki sorra került vagy a szülő, vagy a nagyfiú, vagy a maci néma szerepében.

Az oldott hangulatban induló megbeszélés közben néhányan újra „befeszítettek”. Ám a többiek kitárulkozása végül őket is megnyitotta, így szégyenkezés nélkül vallottak arról, hogy nekik is vannak emberi vagy állati alakmásokhoz vagy egyéb tárgyakhoz kötődő szexuális élményeik.

Réka igen mulatságosan adta elő kalandjait a kaucsuk delfinnel: amikor Delfike rosszalkodott, ő büntetésből mindig a combja közé szorította, de a kis huncut ott is egyre fickándozott (ugye el tudjuk képzelni, mi okból...).

Jenő elmesélte, hogy mielőtt lányokról kezdett álmodozni, korai kamaszkorában a falujuk határában egy erdőszéli fa mohos oldalának az érintése hozta izgalomba. Gyula arról számolt be, hogy ameddig szigorú mostohaapja mellett titokban kellett dohányoznia, a tiltott cigaretta meggyújtásakor minduntalan erekciója keletkezett. Judit polgári otthonuk egyik karcsú vázájára tekintett úgy sokáig, mint fallikus szimbólumra. Még akkor is megjelent lelki szemei előtt, amikor először nyúlt egy fiú nadrágjába.

És sorra jöttek az eddig soha el nem mesét, szégyellni valónak gondolt történetek. Amelyek - remélte a terapeuta - többé már nem fognak szorongásokat okozni egyikőjüknek sem.

Igaz, Brumi ez ügyben nem nyilatkozhatott.

Tsúszó Sándor és a pszichodráma

Kevesen tudnak a magyar avantgárd jeles alkotójának, Tsúszó Sándornak a pszichodráma területét érintő munkásságáról. Mint azt korábban Balla D. Károly költő, majd a terapeutának is kitűnő Kállay O. Béla kutatásaiból tudjuk, Tsúszó Sándor 1929-ben hét hónapot Ungváron töltött. Ide Párizsból érkezett, ahol nem csupán a modern művészet szabad levegőjével szívta tele magát, hanem közelebbről is megismerkedett a progresszív pszichológiai irányzatokkal, így a pszichoanalízissel és a kognitív pszichológiával is. Mint ismeretes, a pszichodráma atyja, Jacob Levy Moreno az avantgárd művészetben, annak spontaneitásában az emberi pszichét felszabadító eszközt ismerte fel, s az általa teremtett csoport-terápiás módszer alapelveit még a huszas évek elején-derekán közzétette Európában (majd 1925-ben az Egyesült Államokba emigrált és ott továbbfejlesztette a szociometria, csoportpszichoterápia, pszichodráma módszerét.)

Tsúszó megismerkedett ezekkel a tanokkal és a Morenoéval ellentétes irányban gondolkodva jutott el egy új irodalmi műfaj megteremtésének a gondolatához. Tsúszó nem az avantgárd művészetben látta meg a pszichoterápiába beemelhető elemeket, hanem a  pszichoterápiás metodológiát gondolta az irodalomba átemelhetőnek, ott hasznosíthatónak.

Ezt a koncepciót azonban a párizsi élet forgatagában nem volt ideje végiggondolni, ám a sokkal csendesebb Kárpátalján töltött hónapjai ezt lehetővé tették. Az említett kutatók publikációiból tudjuk, hogy Tsúszó gyakorta elhagyta még az ungvári társasági életet is, korábban egy autókölcsönző becses darabjaként ismert Fordjába ült, felhajtott az Ung völgyének csendesebb vidékeire, leparkolt kocsijával valahol az erdőszélen vagy egy rét közepén - és papírra vetette az irodalmi pszichodráma - mint műfaj - létrehozására irányuló szándékát, illetve az elképzelt műfaj mibenlétének a téziseit

Az elméleti okfejtésnél tovább azonban nem jutott. Még abban az évben elhagyta Ungvárt (és feleségét), Pozsonyba költözött, ahol folytatta nyughatatlan, viharos, bohém életét. Ámulva olvasta Moreno friss munkáit,  az 1934-ben a "Who shall survive?" c. kötetben megjelent nagy összefoglalóját - de ő maga már nem hagyott időt arra magának, hogy saját projektumát kidolgozza és gyakorlati művekben testesítse meg.

Erre 80 évvel később a Tsúszó-életmű már említett kutatója tett kísérletet abszurd pszichodrámáival.