Wittgenstein, Szász Tamás és mentális állapotaink

Mentális állapotaink Ludwig Wittgenstein és Szász Tamás perspektívájából

Nyelv és gondolat

Wittgenstein, a huszadik század nagy hatású gondolkodója szerint a gondolatok szervesen kapcsolódnak a nyelvhez, ami természeténél fogva szociális termék, tehát nem lehet gondolatokról, és következésképp mentális állapotokról elszigetelten tárgyalni. Szerinte nem beszélhetünk tudatosságról, mely nem kapcsolódik valamilyen módon a környező világhoz, ebből adódóan mentális állapotaink közvetlen viszonyban állnak különösen nyelvi kifejezőeszközeinkkel.

Wittgenstein nem vonta kétségbe, hogy vannak belső megéléseink, melyeket pszichológiai állapotokként kategorizálunk, ám hangsúlyozta, hogy ezek megértését és értelmezését bizonyos kifejezésmódok teszik lehetővé. Leggyakrabban szavakkal és tettekkel fejezzük ki magunkat, ezek a szavak és tettek pedig mindig egy társadalmi kontextuson belül kapnak jelentést.

Önazonosságunk csapdája

Az emberi természet igen összetett, és míg gondolkodásunkra a tudatosság jellemző, addig érzelemvilágunk sokkal inkább az ösztönökre épül – ez utóbbiakat kontrollálni kevéssé vagyunk képesek. Így aztán a szép kerek öntudatunkat saját ösztön- és érzelemvilágunkból érik „a legszörnyűbb támadások”. Például oly módon, hogy egyszer csak arra kényszerítenek, feltegyük magunknak ne csupán a Ki vagyok én? kérdést, hanem ennél egy sokkal kínosabban: Miért éppen én vagyok én? >> folytatás a Pánikblogban

Téma, kulcsszavak: csapdahelyzet, önismeret, önazonosság, tudat - öntudat, kognitív pszichológia, Ki vagyok én? - Önazonosság, kognitív pszichológia, csapda helyzet

 

A kognitív viselkedésterápia

A pszichoterápiás eljárások fejlődéstörténetében a pszichoanalízis részéleges lecsengése után alakult az az új áramlat, amely nem a kiismerhetetlen és feltárhatatlan tudatalattira, hanem ellenkezőleg, az emberi gondolkodás és érzelemvilág megismerhető jelenségeire alapozza kutatási eredményeit. Az emberi viselkedés kognitív megközelítésének az alapjait Aaron T. Beck fogalmazta meg az 1960-as években, egyszersmind ebben a megközelítésben látva a viselkedési zavarok gyógyításának a lehetőségét.

A kognitív pszichoterápia elméletéről szóló gondolatai szerint

a szorongásos betegségek kórképénél „nem az érzelmi zavar, nem a szorongás az elsődleges probléma, hanem azok a kognitív tartalmak (gondolatok, hiedelmek, emlékek, fantáziák), amelyek a szorongást indukálják”.

A kognitív szemléletre és az az emberi viselkedés klinikai tanulmányozására alapozva kerültek kidolgozásra azok a speciális technikák, amelyek megalapozták és egy azóta érvényességét és eredményességét igazolt új gyógymód, a kognitív viselkedésterápia kialakulását.

A kognitív módszereket alkalmazó pszichoterapeuták leginkább abban igyekeznek segíteni pácienseiknek, hogy felismerjék és megváltoztassák már rögzült hibás gondolkodási folyamataikat, azokat a torzult képzettársításaikat, amelyek mögött nincs reális összefüggés. Az első lépésben azoknak a gyakran visszatérő negatív automatikus gondolatoknak a felismerése zajlik közös munkával, melyek a legkülönbözőbb szituációkban megjelennek, és minduntalan negatív érzelmeket eredményeznek a téves társítások, gondolati és érzelmi összekapcsolódások miatt. Lényegében ezeket kell szétválasztani, az ok és az okozat között hamisan feltételezett kauzalitást kell felszámolni, lévén az a zavarokkal küzdő egyénnél az információfeldolgozásban keletkezett hiba, amely kognitív torzításokban nyilvánul meg. A terápia célja a torzított gondolatoknak, illetve az ezek mögött álló éves vélekedéseknek a felismerése és megváltoztatása, végső soron felszámolása.

Kognitív pszichológia és az elsüllyedt hajó

Miután az ausztrál hatóságok hiába kutattak a II. világháborúban elpusztult hajó roncsai után, színre léptek a pszichológusok... Azt hinnénk, egy abszurd pszichodráma kezdődik így. De nem!

Az 1990-es esztendőkben Kim Kirsner, a kognitív pszichológia ismert kutatója a Nyugat-Ausztráliai Egyetemen valóban egy 1941-ben elsüllyesztett hajó, a Sydney nyomába eredt. Később csatlakozott hozzá kollégája, John Dunn is. A németek visszaemlékezéseit elemezve ütköztek abba a problémába, hogy vajon a visszaemlékezők - a túlélő német tengerészek - vajon igazat mondanak-e.

Barlett kísérlete és elmélete

A két tudós az analízisek végzése közben visszanyúlt  Frederick Bartlettnek az 1930-as években végzett ismert kísérleteihez, amelyek az emlékezet változását vizsgálták. A kutató ma már tananyagnak számító kísérleteiben pácienseinek egy indiánmesét mondott el. Ezt követően  azt vizsgálta, hogy a kísérlet alanyai hogyan idézik fel a történetet napokkal, hetekkel és egy hónappal később. A páciensek eleinte általában megfelelő mértékben emlékeztek a történet lényegére, de később kiegészítették, megváltoztatták a mesét; előfordult, hogy ellenkezőjükre fordították az abban elmondottakat.

Bartlett elméletet állított fel, mely szerint az emberek mentális sémákba rendezik a szerzett információkat; a séma rendszerezi és magába foglalja az egyén világról alkotott tudását. Amennyiben az új információ nem illeszkedik ebbe a már kialakult és megcsontosodott sémába, akkor torzítás történik részükről, amelynek során a személyek változtatnak, kihagynak vagy betoldanak egyes elemeket a történetbe, mégpedig olyanokat, amelyek a kultúrájukkal és tapasztalataikkal összhangban állnak - és ezzel a visszamondott történetet egyszersmind beleillesztik abba a mentális keretbe, amelyből eredetileg kilógott.

Az elmélet aktualizálása a tengerészek vallomásaira nézve

A két ausztrál pszichológus összevetette a hatvan esztendővel korábbi kísérlet alanyainak visszaemlékezését a túlélő német tengerészek általuk vizsgált vallomásaival. Statisztikát és grafikont készített a bartletti kísérlettel kapcsolatos emlékek változásairól és a német tengerészek verzióinak eltéréseiről. A két grafikon hasonlósága azt bizonyította, a németek nem hazudtak, csak eltérően emlékeztek a történtekre, mivel hozzáidomították az eseményeket saját mentális sémájukhoz.

A két pszichológus a vallomásokat elemezte és összeegyeztette az Indiai-óceán térképével, ezután megjelöltek egy lehetséges pontot, ahol szerintük a Dydneyt 1941-ben a németek elsüllyesztették.

Kincs, ami van

4 esztendő múltán David Mearns hivatásos kincsvadász saját technikájával és metódusával megtalálta és azonosította a Sydney maradványait. A kognitív pszichológia két jelese soha korábban nem alkalmazott módon és területen hasznosította tudását.

Kognitív pszichológia

Egyik olvasónk leveléből tudjuk, hogy olykor olyanok is vállalkoznak pszichodráma csoportok vezetésére, akiknek nincs megfelelő szakképzettségük és ismereteik is hiányosak. A levél tanúsága szerint az egyik páciens megkérdezte a csoportterápia vezetőjétől, hogy voltaképp mi is az a kognitív pszichológia, ám a terapeuta zavaros választ adott, maga is zavarban volt, mint a felelésre felszólított készületlen diák. Nos, az eset jó alkalom arra, hogy tisztázzuk

mi is az a kognitív pszichológia?

A kognitív pszichológia nem más, mint a kísérleti (ha tetszik: az alternatív) lélektan egyik vezető irányzata a huszadik század második felében. Az emberi megismerés (pontosabban a megismerési folyamat)  vizsgálatát állította a kísérletezés előterébe, a belső modellek, a reprezentációk kialakulásának és irányító szerepének törvényeivel. Fő ku­ta­tási témái a fiziológiai pszichológiai alapfogalmain - észlelés, megfigyelés, felidézés, megértés, gondolkodás - mellett a nyelv és a gondolkodás révén hozott (azaz nem ösztönös) döntés vizs­gálata. A kognitív pszichológia meves képviselői D. Broadbent, G. Miller, U. Neisser, G. Sperling, M. Posner, R. Shepard.

A kognitív pszichológiai fő kutatási módszere a válaszidők és a hibázások elem­zése pontosan ellenőrzött kísérleti helyzetekben, mely ma kiegészül az agyműködés által kiváltott elektromos válaszok és az agyi képalkotó módszerek használatával, továbbá az agysérült betegek teljesítményzavarainak értelmezésével. A megismerés szakaszait egy közös folyamat részeiként kezeli az információfeldolgozási fel­fogás, mely szerint a külvilágból érkező ingerek egyre elvontabb le­ké­pe­zé­seket hoznak létre fejünkben, a szenzorostól az egészen elvontig, különböző időbeli és szerveződésű tárak keretében értelmezve. A perceptuális ciklus fo­gal­mát előtérbe állító, pragmatikusabb felfogások a reprezentációkat kétirányú információfeldolgozás kompromisszumaként fogják fel: a leképezést az el­vá­rások, sémák is befolyásolják. A kognitív pszichológia a fejlődés vizsgálatában egyebek mellett a korai gyermekkorban megfigyelhető magasan szervezett tudástartamokat emeli ki.