Pszichodráma csoportterápia. Pszichoterápia, traumaterápia, irodalom. x |
Ez a webhely a pszichodráma csoportok indulása és az irodalmi pszichoodráma-terápia keresőkifejezésekkel az első Google-oldalon szerepel. ÖN IS ÍGY TALÁLT RÁ! Az Ön terápiás vállalkozása számára előnyös lehet, ha itt hirdeti meg az aktuális pszichodráma-csoportok indulását. A saját honlapjukra mutató link növelheti oldaluk látogatottságát. Szakmai cikkek publikálásra is van lehetőség. Témáink között újabban a kognitív pánik elmélete és a viselkedésterápia is szerepel. Írjon: >levél küldése<

2014. május 13., kedd

Mit olvasna ki egy lélekbúbár?

Tágas és világos második lakásunkat nagyon szerettem, emlékezik hősöm. Bár eleinte húgommal alig tudtuk megszokni, hogy már nem olajfestékszagú egyetlen szobánkban alszunk valamennyien, nem ott, ahol a papa napközben aktokat festett nagy elszántsággal, hanem egy-egy külön szobát  kaptunk, mint ahogy apánknak is igazi műterme lett. Annyit vakoskodott régi hálószobánkban, hogy itt nem tudott betelni a világossággal, új ablakokat vágatott a tetőn, tejüveget tétetett beléjük, akárcsak az ajtóba; tobzódott a ragyogásban. Egyszer meglestem, amint csak áll a szoba közepén leeresztett karral, fejét felveti, hunyorogva néz a fénybe. Nem csukja be a szemét, akarja, hogy vakítsa a nagy fehérség. Aztán felfigyel a neszezésre, vagy nem is, talán a megváltozott fényviszonyokból érzékeli, azokból tudja, hogy résnyire tártam az ajtót, felém néz összecsippentett szemével, de nem lát, nem láthat engem, később kipróbáltam, leutánoztam különös szertartását, amikor nem volt odahaza, belopóztam műtermébe, én is belenéztem az égető világosságba, utána szinte megvakultam, csak foltok villództak a szemem előtt, különös alakú foltok; felismertem őket, semmi kétség: ezeket festette apám újabban, ezek fényeskednek friss vásznain; most, hogy felém fordul, most is ezek úsznak szeme előtt, aztán visszanyeri a látását, te vagy az, kisfiam?, nem szereti, ha zavarják munka közben, de hét miféle munka az, belenézni a fénybe, gondolom, várom, hogy kiküldjön, de váratlanul behív, felültet a pódiumra, megrémülök, hogy engem is le akar festeni, menekülnék, de csak a fényképezőgépét veszi elő, kattint egyet, aztán megengedi, hogy én is belenézzek a kukucskálóba.
    Máskor, ha hívatlanul benyitok hozzá, inkább csak rám reccsen, ajtót!, s én gyorsan visszahúzódom. Pedig nem zavarnám, gondolom, csak ülnék és nézném, ahogy fest. De ő pont ezt nem akarja. A húgom iskolában, én a délutáni váltásban tanulok, anyánk a piacon, ketten vagyunk otthon az apámmal, és én unatkozom. A leckém régen készen, barátaim nemigen vannak, az utcabeli fiúkat alig ismerem, nyelvüket rosszul beszélem, hadarásukból alig fogok fel valamit, vad játékaikat gyűlölöm. Mehetnék biciklizni, de nem szívesen cipelem le a harmadikról a bringát; pláne vissza.
    Egy ilyen délelőttön egyszer váratlanul remek ötletem támad. Benyitok a műterembe, és mielőtt apám kinyithatná a száját, illedelmes, de határozott hangon beszólok az ajtóból: én is festeni szeretnék. Apám kezében megáll az ecset.
    Ma sem tudom eldönteni, töpreng a hősöm, örült-e apám a bejelentésemnek. Meglehet, évek óta várt rá, talán azóta, hogy kisebb koromban megmakacsoltam magam, és ellenálltam tanítgatásának. De valószínűbbnek látszott, rég lemondott arról, művészt neveljen belőlem, és most csak bosszantottam azzal, hogy megzavarom munkájában. Nagyon lassan letette a pemzlit, megtörölte a kezét. Amikor megláttam, hogy az akvarellkészletet veszi elő, kétségbeesetten kezdtem tiltakozni. Olajjal akarok. Vászonra. Úgy, mint te. Megcsóválta a fejét. Nem lesz az úgy jó, mondta, hosszú annak a sora, fiam, míg idáig juthat az ember. De én hajthatatlan voltam. Mígnem végül elővett egy kisebb méretű, vakkeretre feszített vásznat. Leültetett a kanapéra, ölembe tette, odahúzta az asztalt, azzal kitámasztotta. Alapozd le, mondta szárazon és szakszerűen. Milyen színnel?, kérdeztem kissé megszeppenve. Hát te akarsz festeni!, volt kurta válasza.
    Nekem meg eszembe jutottak korábbi kínlódásaim az akvarellel, amikor még mindenáron meg akart tanítani az ecsetkezelésre. Állt a hátam mögött, ha valamit elrontottam, rám ripakodott, szinte dörrent a fülemben a hangja, én meg reszketve próbáltam elvárásainak megfelelni. Azok a régi vázlatok, ha meglennének, nemcsak tehetségtelenségemnek lennének hű bizonyítékai, a könnyek pöttyözte festékfoltokból egy jó lélekbúvár bizonyosan kiolvasná, hogy akkor már gyűlöltem apámat, noha azt hittem, csupán félek tőle.
    Most is inkább belátom, újra győzött, újra rám bizonyította a tehetségtelenségemet, ugyan miért akarna festeni az, aki még azt sem tudja eldönteni, milyen színnel alapozza le a vásznat. Felállok, kitántorgok apám fényes szentélyéből. Az ajtóból még hallom, amint a sarokba hajítja a vakkeretes vásznat.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése